Nosztalgia: Az utolsó kettesben töltött nap
2011 július 11. | Szerző: Manócska
Vasárnap reggel, ctg.
Haza jöttünk, reggeli, majd elnyúltam a kanapén a szokásos helyemen. Azóta is van ott egy mélyedés, lyukasra ültük a lánykával.
Próbáltam a lakást rendbe tenni, szerettem volna azzal a tudattal kórházba vonulni, hogy tudom, én mindent rendben hagyok itthon. Anyukámmal meg volt beszélve, hogy ha haza jövünk, itt lesz velünk 1 hetet, neki is előkészítettem az ágyneműt, noha nem tudtam mikor is lesz az a nap, csak reméltem, hogy mielőbb.
Beraktam a táskámba immáron a telefontöltőm és az irataim.
Este ismét kórház, ultrahang. Minden rendben, haza jöhettem még egy éjszakára.
Mit vártam attól a naptól, magam sem tudom, de semmiképp nem azt, amit kaptam a nap végén.
Rossz érzések kavarogtak bennem, éreztem a párommal valami nem stimmel. Én valóban elhittem, hogy minden rendben köztünk, akkor még a terhességem felénél átbeszéltünk mindent és tiszta lappal indulunk. Ő volt az egyetlen mentsváram, bele akartam kapaszkodni, mert mint írtam is féltem attól, ami rám várt, de ő valahol fényévekre volt tőlem.
Este 10 óra magasságában kiültünk az udvarra. Kérdeztem mi a gond? A válasz: semmi, csak a szokásos céges dolgok! Éreztem a zsigereimben, hogy ez nem igaz, van valami, de azt is tudtam, hogy nem fogja elmondani. Akkora már annyi feszűltség volt bennem, hogy sírva fakadtam. Mindig rosszul viseltem a bizonytalanságot és azon a napon valahogy képtelen voltam uralkodni az érzéseimen.
11 órakor bejöttünk, letusoltam, ágyba bújtam és álomba sírtam magam.
Hajnal 1 óra: elfolyt a magzatvíz…
Nosztalgia: Bármikor jöhet…
2011 július 10. | Szerző: Manócska
A 36. héten azzal bocsátott utamra az orvosom, hogy még egy hétig szorítsam össze a lábam, de a 37. héttől bármikor jöhet a baba. Ha megindul a szülés, már nem kell aggódnom, érett a kinti életre.
A 35. héten kérdeztem meg először, hogy nagyjából mekkora lehet már a lányka? A válasz: 2800-3000 g körül, de ez csak becsült súly. Na jó, én azért egy pillanatra pánikba estem, hogy ha már 3 kiló körül mozog, akkor mekkora lesz, ha bent marad végig? És bent maradt!
Az a nyár is frontban gazdag volt, főleg hideg frontban. Az utolsó 4 héten már ugye hetente kellett ctg.-re járnom és a szülésznők úgy szaladgáltak, mint pók a falon, telt ház volt. Az én lányom meg csak lubickolt odabent kedélyesen. Persze mindig a vizsgálat alatt volt a legaktívabb, vagy csak egyszerűen zokon vette, hogy őt most már heti rendszerességgel zaklatják, mert olyan viharokat hallgathattunk végig minden egyes alkalommal, hogy csak na. Az első ultrahangon volt velem Apa, a Babamozin és az utolsó három ctg. vizsgálaton.
Az első alkalommal egyedül voltam, egy nagyjából egy méterszer két méteres kis szobában, amin talán egy kis szellőző nyílás ha volt. Egy nagyon kedves szülésznő jött, a hasamra rögzített egy kis szerkezetet egy gumipánt segítségével és már hallható is volt a kis Manóm szívverése. Félelmetes volt! Tudom, általában a kismamák ezt is nagyon várják és egy csodának élik meg. Én meg feküdtem ott egyedül, mert a szülésznőt elhívták és hallgattam a kisbabám egyenletes, gyors szívverését és figyeltem, nem-e lassul le nagyon, vagy gyorsul fel. Agyátültetésére kéne mennem, tudtam én! Miért nem tudom én is élvezni ezt? Hallhatom a kisbabám szívverését, miközben érzem ahogy mozog bent a hasamban. Mi ez, ha nem egy valódi csoda? Én meg stresszelek!
No de a hideg frontok az én lányom egy cseppet sem érdekelték, ő csak élvezte az anyaméh nyújtotta komfortot és biztonságot. Mert ott bent igazán biztonságban volt, ehhez kétség sem fért. Én meg, hogy őszinte legyek, egy cseppet sem bántam, hogy nem olyan sietős neki kibújni. Féltem! Voltak napok, amikor el tudtam hitetni magammal, hogy nem, de azoknak a napoknak a száma igen csekély volt.
Hogy mitől féltem? Féltem az egész eseménytől, mert ismeretlen volt. Még úgy is, hogy részt vettem a szülésre felkészítő tanfolyamon és láttam kisfilmeket szülésről. És féltem a fájdalomtól, mert tudtam, hogy fájni fog, nagyon, de elképzelni nem tudtam, hogy mégis hogy és egész pontosan hol? Féltem, hogy nem fogom felismerni azt a pillanatot, amikor menni kell, ha épp fájásokkal indul meg a szülés. Persze kifelé mást mutattam, hiszen én is csak egy voltam a sok nő közül, akinek majd meg kell szülnie a gyermekét. Egy dolog adott erőt, a tudat, hogy Apa ott lesz velem végig.
A 38. héten azért már nyűgösködtem kicsit. Meleg volt és nem nagyon tudtam aludni éjszaka, nappal sem. Állítólag a természet ilyenkor már készíti fel a szervezetet az alváshiányra….nem tudom…..lehet így volt, de nekem meg pont az járt a fejemben, hogy basszus az elkövetkezendő 50 éveben nem lesz egy nyugodt éjszakám sem, legalább most ezt a pár éjszakát hadd alhatnám át.
Július.6-12: 39. hét! Igen nehéznek éreztem már a hasam és a szeméremcsontom úgy fájt, hogy nem tudtam állva felvenni a bugyim, nadrágom. Amanda viszont ugyanolyan aktív volt, nem lassult le, ahogy állítólag a legtöbb baba. Minden nap átnéztem a kórházi csomagom, hogy minden megvan-e és szombaton még Apa fodrászához is bekönyörögtem magam egy mosás+szárításra, mert már sehogy nem akaródzott magamnak csinálni.
Ezen a héten már nem diétáztam, ettem, ami jól esett…..épp csak étvágyam nemigen volt.
Nosztalgia: Emlékezetes pillanatok 2/2
2011 július 9. | Szerző: Manócska
Jóslatok
Sétáltam
az utcán és idegenek szólítottak le, hogy tudjuk-e már a nemét, mert
ők úgy látják a hasam állásából, formájából, hogy
kisfiú…….kislány……kisfiú…..kisfiú…….kislány……kislány……kisfiú……és
a kedvencem………..biztos nem ikrek? A szomszéd utcában a nénik úgy
ültek délutánonként a ház előtt, mint verebek a villany vezetéken és
majd minden héten más és más változást véltek felfedezni a hasamon.
Többnyire azon voltak fennakadva, hogy húúha micsoda hegyes pocak, ez
tipikusan fiús, csak nehogy nagy legyen a meglepetés, ha kislány helyett
kisfiú bújik ki!
A
26. hétben jártam, mikor látványosan “leereszkedett” a hasam a nénik
szerint. Jómagam nemigen vettem észre, tekintve, hogy sosem volt a
torkomban, nekem szerencsére nem voltak légzési nehézségeim sem.
Sétáltam anyukámhoz, mikor az egyik nénike elkezdett nekem sipítozni,
hogy “Jajjj de leereszkedett a hasa, korai ez még! Maga ezt a gyereket
nem fogja végig vinni.” Talán nem lepődik meg senki, ha azt írom, hogy a
félelemeim közt helyt kapott a koraszülés is, főleg mert öcsém is 34
hétre született, szóval tudom milyen sok aggódással jár egy korábban
érkező baba. Bár az agyammal tudtam, hogy nem kéne velük foglalkoznom,
de eluralkodott rajtam a pánik és délután úgy tipliztem a dokimhoz, mint
akit puskából lőttek ki. Mint kiderült csupán annyi történt, hogy fejre
állt odabent a kisasszony és ezáltal megváltozott a hasam formája,
előrébb került és nem leereszkedett.
Gyomorégés
Jött és ment! Még nem tudtam az állapotomról, de már gyötört, emlékszem egyszer kínomban még szódabikarbónás vizet is ittam. Persze semmit nem ért.
Voltak jobb időszakok, amikor hetekig
se híre se hamva nem volt. Ám voltak hetek, amikor az éjszaka közepén
arra ébredtem, hogy mentem elpusztulok, úgy mart a sav egészen a
torkomig. Mikor már diétáztam és vízhajtásképp alma napot tartottam, no
az nehéz nap volt.
Végül két dolog enyhített valamelyest a
kínomon. Az egyik az őszibarack, a másik pedig a mandula volt.
Mindkettő lúgos, így közömbösítette valamelyest a savat.
Az első kis ruhák
Azt hiszem a legtöbb első babás kismama életében az egyik legmeghatározóbb pillanat az, mikor megveszi az első baba ruhát.
Pontosan
a 30. hetet tapostam, ez volt az a terhességi kor, amit meghatároztam
magamnak, hogy addig nem veszek semmit.Egy 5 részes hófehér kis szett
volt, ezt szántam haza hozós ruhának. Persze tapasztalat hijján
sikeresen rám sózott az eladó egy téli szettet július közepére
,
mondván, hogy az újszülöttek fázósak. Végül egy vékonyabb pamut
rugiban, alatta rövid ujjú bodyval lett a haza jövős ruci, minden esetre
roppant boldog voltam a fehér 5 részesemmel, napokig nézegettem,
hajtogattam őket.
Sómentes diéta
A
30. hét végére plussz 10 kilónál tartottam. Kezdtem rémesen érezni
magam minden egyes mázsáláson, mert egyre csúnyábban nézett a védőnő.
Esküdöztem, hogy nem eszem többet, mint a terhességem előtt, de hát a
mérleg nyelve minden alkalommal többet mutatott. És ha az állandó
szemrehányó tekintet még nem volt elég, egy nap a dokim is bele írta a
kis könyvembe szép nagy betűkkel, hogy Sómentes diéta. Szörnyen
szenvedtem, töredelmesen bevallom. Én mindig is sósabban ettem az
átlagtól, no attól a perctől chipset ettem volna állandóan. Azt
terveztem, hogy veszek a kórházi csomagomba és, amint megszültem a
gyermeket felfalom az egészet. Ohhh én naiv, azt hittem, hogy majd akkor
ott, pont a chipsre fogok vágyni. Két hét szigorú diéta eredménye az
volt, hogy végre a mérleg ugyanannyit mutatott, mint azt az megelőző
alkalommal. Jajjj nagyon boldog voltam és egyből kedvem támadt kicsit
utána olvasni a dolgoknak. Jól ki is okosodtam, hogy miket kell ennem,
ami pikk-pakk megszabadít a felesleges víztől.
“A” babakocsi
Nem
kapkodtam el a dolgot, kerestem, kutattam, olvastam fórumokat,
nézegettem, tologattam különböző típusokat, mire megtaláltam “A” mi
babakocsinkat. Már a 37. hétben voltam, és tulajdonképpen már csak ez
hiányzott.
Mikor
megtudtam, hogy terhes vagyok, az első dolog, amit a neten megnéztem,
azok a babakocsik voltak. Miért????? Magam sem tudom. Valahogy az hozott
leginkább lázba, elképzeltem, ahogy büszkén, dagadó mellekkel (na ez a
része jobban sikerült a vártnál) tologatom a kisbabám és mindenki
negédes mosollyal
az arcán, vágyakozva vagy épp nosztalgiázva néz majd utánunk.
Nosztalgia: Emlékezetes pillanatok 1/2
2011 július 5. | Szerző: Manócska
A tanfolyam
Mint azt az Anya leszek című bejegyzésemben is írtam, októberben
elkezdtem egy tanfolyamot, ami 4 hónapig tartott. Volt bennem némi
félsz, mert elég stresszes típus vagyok, főleg a vizsgáktól tartottam,
de mint általában, akkor is felesleges volt az aggodalmam.
Ez az időszak volt fizikálisan a legnehezebb, mert szörnyen gyengének
éreztem magam, aminek talán az is oka volt, hogy nem volt étvágyam,
vagy ha még is, egyik pillanatról a másikra undorodtam meg ételektől,
ahogy megéreztem az illatát. Viszont egy héten három délután
(hétfő-szerda-péntek) erőt kellett vennem magamon. Azt hiszem, ha nincs
a tanfolyam, félidőre néhány felfekvéssel lettem volna gazdagabb.
Rókakoma első és egyben utolsó látogatása
Keddi nap volt, a 16. hétben voltam és pár napja már bírtam enni.
Délután mennem kellett a nőgyógyászhoz, általában 5-re jártam. Három
órakor főztem egy zacskós gulyáslevest és néhány mirelit túrógombócot (a
szagok miatt többnyire csak ilyen jellegű ételek teltek tőlem, mert
vagy főztem, vagy ettem). Míg hűltek, addig letusoltam, köntösbe bújtam
és befészkeltem a nappaliban a kanapéra és jóízűen falatozni kezdtem.
A leves nem esett túl jól, mert kicsit csípős volt. A gombócból úgy a
4. falatot nyelhettem le, mikor is azt éreztem, hogy ez menten
visszafordul. Na gondoltam eddig tartott a jó étvágyú, enni bíró
időszakom, megint itt az átkozott émelygés. Mire ezt végig gondoltam,
már csak annyi időm maradt, hogy felálljak és előre hajoljak.
Kiöblítettem a szám, feltakarítottam, majd ott folytattam az evést, ahol
abba hagytam. Mit nekem rókakoma? 
Az volt az első és utolsó alkalom, hogy visszaköszönt, amit megettem, és ezzel lett vége az émelygős időszaknak.
Sok-sok almás rétes
Ahogy végre visszatért az étvágyam, megtapasztaltam mit jelent a
várandósok kívánóssága. Rám alapvetően jellemző volt mindig is, hogy
megkívántam egy-egy ételt, de ez most egész más volt, mert hosszú
hónapokig tartott.
Egy nap
arra ébredtem, hogy almás rétest szeretnék reggelizni. Attól a naptól
minden nap, minimum két almás rétest meg kellett ennem, de volt olyan
nap is, mikor hatot tettem magamévá.
Mocorgás
Napra
pontosan a 17. héten éreztem először, hogy mozog odabent a kisbabám.
Minden este elnyúltam az ágyon kicsit a hátamon fekve, mert jól esett.
Amúgy szigorúan csak valamelyik oldalamon feküdtem. Ahogy így
nyúlánkodtam a plafont tanulmányozva, mintha a hasamban egy kis gombóc
átsuhant volna egyik oldalról a másikra. Gyors felkaptam a fejem,
hálóinget felránt és igen!!!!!!!!! ott mocorgott a kismanó.
Kismamaruha
Közeledve
a félidőhöz szép kis pocakom kerekedett. Nem volt feltűnő, de
határozottan kinőttem minden nadrágom, egy csípőfazonút kivéve, de hát
néha azt is ki kellett mosni. Arról nem beszélve, hogy öcsémnek a
szalagavatóján is illett tisztességes ruhában megjelenni és ott volt még
a farsangi buli is. Mindig is utáltam ruhát vásárolni, állni a
próbafülkében és egyik szörnyű darab után a másikat magamra erőltetni és
megalkudni a jobbik rossz mellett. Azt gondoltam, hogy kismamaruhát az
eddigieknél is borzalmasabb lesz venni, ám láss csodát, az első (és
kisvárosunkban az egyetlen )
üzletben, ahol kismamaruhát árultak, a második nadrágot mintha rám
öntötték volna. Kellően elegáns volt a fentebb említett rendezvényekhez,
de nem volt túl sok sem ahhoz, hogy hétköznapokon is felvegyem, ha
valahova mennem kellett. Igaz kisebb sokként ért az ára, bár mint utólag
tájékozódtam az én 8000 ft.-os nadrágom az olcsó kategóriába
tartozott. És még egy csini blúzt is szermányoltam potom 7000 ft.-ért.
Nem panaszkodom, mert kimondottan kismamaruhára többet nem kellett
költenem, mivel nagy pocakom már melegben volt, és amúgy is divat volt a
mell alatt húzott tunika, így amit azon a nyáron várandósan viseltem,
tavaly nyáron is jó szolgálatot tettek.
Kislány vagy kisfiú?
2009.
március. 9-én úgynevezett Babamozira mentünk Szegedre. Ekkor volt 24
hetes kisbaba a pocakban. A szokásosnál is izgatottabb voltam. Ugye a
már említett parám, hogy találnak valami rendellenességet. Aztán végre
láthatom a kisbabám “úgy igazán”, nem csak egy fehér fényfoltot belőle.
És végül, de nem utolsó sorban, kiderül, hogy rózsaszín vagy kék lesz a
domináns szín a ruhatárában.
Felejthetetlen élmény volt! Apa annó a nagylányával nem volt 4d-s
ultrahangon, így ez számára is újdonság volt. Mindenét jó alaposan
átnézték, még az ujjait is megszámolhattuk. Majd végezetül azt is
megtudtuk, hogy kislányunk lesz.
Manócska és néhány emlékezetes pillanata
Nosztalgia: Névválasztás
2011 július 1. | Szerző: Manócska
Meggyőződésem volt, hogy nekem csak
fiam születhet, mert én egy kislánnyal mit kezdek majd? Kényeskednek és
hisztisek, na én meg azt nem bírom! Szóval nekem fiam lesz és kész,
passz!
Apa ragaszkodott hozzá, hogy ha fiú,
akkor az ő nevét kell tovább vigye. Persze én erről hallani sem akartam.
Máig nem tudott meggyőzni róla, hogy miért jó az, ha egy családban
tizeniksz generáción át viszik tovább a keresztnevet. Nagyon tetszett a
Benett, de gondoltam talán megenyhül, ha valami hasonlót keresek, mint
az övé(k). Így akadtam a Jázonra. Húzta ugyan a száját, de rábólintott.
Az az igazság, hogy a lánynevek
valahogy nem is hoztak lázba, de végül is ötven százalék esély volt rá,
hogy kislány van a pocakban, úgyhogy keresgéltem. Apa Alexandrát vagy
Georginát javasolt, én csípőből vetettem el mindkettőt. Olyan nevet
szerettem volna, ami nem túl felkapott, ugyanakkor ismert, még sem
“divatnév”. Nem igazán találtam kedvemre valót.
Egy nap anyukám azzal állt elém, hogy ő
érzi, kislány lesz – ekkor már be voltunk jelentkezve 4d-s ultrahangra –
és talált egy szép nevet, Amanda. Természetesen első körben hallani sem
akartam róla, nehogy már az anyám válasszon nevet a gyerekemnek.
Nyílván nem éreztem volna így, ha jó lett volna a kapcsolatunk, de
sajnos ezt nem mondhatom el és tudtam, hogy ha olyan név mellett
maradunk, amit ő javasolt valaha is, az lesz a vége, hogy Ő választott
nevet az unokájának. No igen, jól gondoltam, de már mindegy is.
Végül csak nem ment ki a fejemből, “ízlelgettem” néhány napig, majd Apa elé álltam, hogy hogy tetszik neki az a lány név, hogy Amanda?
Nem ugrott épp ki a bőréből örömében, hogy IGEN, EZ AZ!, de tetszett neki és kifejezésre juttatta, hogy részéről rendben, ha kislány, legyen Amanda.
Már csak az volt a kérdés, hogy valóban kislány lesz?
Mikor a 4d-n ahhoz a ponthoz értünk,
hogy a doktornő megkérdezte, hogy tudjuk-e már a baba nemét és mondtuk,
hogy nem, de szeretnénk, még mielőtt bármit is mondott volna, belém
hasított egy érzés ‘Csak kislány lehet!’ A doktornő pedig mutatta, hogy “Ott a nagy szeméremajak, ott pedig a kicsi. Kislány!“
Manócska és a kiválasztott név
Nosztalgia: Életem legszebb 40 hete
2011 július 1. | Szerző: Manócska
Az első 16 hét émelygéssel és iszonyatos fáradtsággal teli volt. Hat hetesen voltam az első vizsgálaton és úgy a 8. héttől állandóan csak feküdtem volna. Nem, aludni nem bírtam, éjjel is max. nyolc órát.
Az első és legrészletesebb, legfontosabb genetikai uh.-ra (a 12. hetire, amit itt nálunk a 11. héten végeznek el) egy héttel előbb mentem, mint kellett volna. Ez amiatt történt, mert nekem sosem volt klasszikus 28 napos ciklusom, de ugye hivatalosan azzal számolnak. Ekkor pontosítottuk a dokimmal, hogy nekem átlag 32-33 napos szokott lenni és nem mellesleg pontosan tudtam, mikor “gyártottuk” a gyermeket, így lett meg a végső dátum a születés várható időpontjára. 2009. július. 12
Csak néhány percre láttam akkor a monitoron, mivel még nem volt ott az ideje annak a vizsgálatnak, de azért elmutogatta a dokim, hogy mi micsoda. Láttam a burkot, amiben élt, már voltak kis pálcika kezei-lábai, amik csak úgy mozogtak. Meghatározó élmény volt! Akkor tudatosult bennem, hogy valóban egy kis emberi lény fejlődik ott bent a testemben. Kivűlről még semmi nem látszott és én semmit nem éreztem, de ő ott bent szépen fejlődött, lubickolt. Végül december. 29.-én kellett visszamennem.
És itt következik az egyik tökéletlen momentuma a várandóságomnak. Míg a legtöbb kismama izgatottan, várakozással telve várja az aktuális ultrahang vizsgálatot, mert láthatja a babáját, addig én rettegtem, hogy valami nem lesz rendben, találnak valami gyógyíthatatlan rendellenességet. Míg az agyammal tudtam, hogy nem szabadna semmi rosszra gondolnom, addig a szívem mindig összeszorult, ahogy közeledtünk a következő ultrahang időpontjához. És bár minden ilyen vizsgálatról úgy jöttem ki, hogy a lehető legnagyobb rendben talált a doki mindent, ez végig kísérte a terhességem.
A 20. és 30. hét között nagyon jól éreztem magam a bőrömben. Energikus voltam és egész mozgékony is, még nem akadályozott a pocakom semmiben (kivéve a lábujj körmöm vágást ).
A 24.héten voltunk 4d-s ultrahangon, akkor tudtuk meg, hogy kislányunk lesz.
Történt viszont valami, ami alapjaiban rondított bele ebbe a csodás időszakba. A kapcsolatunk Apával mélypontra jutott, nagyon mélyre, ami nagyrészt miattam következett be. Túl sok áldozatot hoztam a szüleim miatt, mert görcsösen ragaszkodtam egy illúzióhoz, hogy lehet nekem még “tökéletes” családom. Néhány átbeszélgetett és átsírt nap után azt gondoltam az út felfelé vezet. Nem így történt.
Na jó, az utolsó 2 hét nekem is nyögvenyelős volt. Július lévén nagy volt a meleg és hát a hasam mérete is igen tekintélyes volt. Ugyanakkor ahogy közeledett a kiírt időpont bármennyire bíztam is az orvosomban, jártam szülésre felkészítő tanfolyamra, féltem kicsit, hogy mi vár majd rám. Bár míg a várandóságomat végig aggódtam a lehetséges rendellenességek miatt, az sosem fordult meg a fejemben, hogy bármi komplikáció adódhat a szülés közben velem, vagy a babával. Ennek ellenére én is, mint legtöbbünk be voltam tojva rendesen. Olyannyira, hogy 10.-én még alkudoztam Amandával, hogy tegye meg nekem, csak 12.-én indul el, mert Anyának még szüksége van arra a két napra. Ma már csak jó izűen mosolygok ezen, de akkor tényleg, komolyan úgy éreztem. De teljesítette a buta kérésem.
Július. 10-től naponta kétszer jártam be a kórházba. Reggel ctg., este uh. Abban maradtunk a dokimmal, hogy ha 13.-áig nem történik semmi, akkor hétfőn reggel befekszem.
Július. 12.-én vasárnap este 11 óra magasságában kerültünk ágyba. Úgy éjfél körül sikerült elaludnom és 1 órakor arra ébredtem, hogy nagyon elzsibbadt a jobb oldalam (az utolsó 10 hétben csak a jobb oldalamon tudtam elaludni, mert különben olyan bugit nyomott odabent a kisasszony, hogy csak na). Ahogy fordultam meg, elöntött a víz odalent. Kétség sem fért hozzá, hogy elfolyt a magzatvíz…
Manócska és élete legszebb 40 hete
Nosztalgia: Hivatalosan is várandós…
2011 június 30. | Szerző: Manócska
…Sokkal tovább nem is tudtam volna, mert nehéz fizikai munkát végeztem, így veszélyeztetett munkakörben dolgoztam, és amint kezemben volt a hivatalos papír, már is táppénzes állományba kerültem. És ha igazán őszinte akarok lenni, hiszem/hittem azt, hogy ha egy baba kiválasztott és velem akar maradni, akkor független attól, hogy mikor “kürtölöm szét” a boldogságom, velem is marad.
Az én szívemben is ott volt az állandó félelem, aggódás, és itt is maradt. Ez is az Anyaság maga.
Amint megtudtam, hogy állapotos vagyok, sorra jelentkeztek a tünetek. Egyik pillanatról a másikra tört rám az émelygés. Hetekig almán, banánon és pirítós kenyéren éltem, mert mást nem bírtam megenni. Hányni sosem bírtam, csak émelyegtem és öklendeztem….de próbáltam “élvezni”, mert egyrészt csak egy gyermeket terveztünk és minden percet ki akartam élvezni, másrészt arra gondoltam, hogy sokan örömmel ölelgetnék a wc kagylót.
No de ez egy másik történet.
Nem untatnék vele senkit, hogy miért csalódtam a nőgyógyászomban az utolsó rákszűrés alkalmával, de akkor ott tudtam, hogy az volt az utolsó alkalom, hogy én önszántamból nála jártam. Kisváros lévén elkerülhetetlen volt, hogy ha másik orvoshoz átpártolok – és tudtam, hogy azt fogom tenni – fogunk mi még találkozni, de ezt fel kellett vállalnom, főleg most, hogy már nem csak rólam szólt a dolog.
November. 14.-én felhívtam a kiszemelt orvost, hogy tud-e fogadni és mikor? Mivel semmi gondom nem volt az émelygésen és a pokoli fáradtságon túl, ezért abban maradtunk, hogy november. 25.-én délután 5-re megyek, akkor már biztosat tud mondani. De ha bármi gond adódik, akkor természetesen előbb menjek. Nem volt rá szükség.
November. 25. Eljött végre a nagy nap. Természetesen az idő ólomlábakon járt, de valahogy még is csak délután lett. Megbeszéltük Apával, hogy erre az első vizsgálatra elkísér.
A kórházba kellett mennem, mert pont ügyeletes volt a doki. Ahogy oda értünk, nem volt előttünk senki, így épp csak levetettem a kabátom és már a vizsgálóban ültem. Ismét elmondtam, hogy pozitív lett a terhességi tesztem és az első vizsgálatra jöttem, hogy ő is megerősítse, hogy terhes vagyok-e és minden rendben van-e? Mondta, hogy meg kell kérdezze, hogy mi a szándékom? Elmondtam, hogy tervezett baba, úgyhogy megtartjuk. Elég kellemetlen volt kimondani, hogy megtartjuk, de hát másképp nem tudtam megfogalmazni és ez volt a lényeg. Átmentünk egy másik helyiségbe, ahol az ultrahang volt. Előszőr hasi uh.-val nézett meg. Apa szerint pár másodperc volt csak, nekem nagyon hosszú időnek tűnt, mikor megszólalt, hogy Igen, ön valóban terhes. – és rámutatott a monitoron egy világos foltocskára, majd hozzá tette: Van vagy volt ikrek a családban? No ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy menten elájulok. Gyors rávágtam, hogy NEM! Erre Apa meg, hogy nálunk igen, anyukámnak voltak ikerpár húgai. Akkor megnézem hüvelyi ultrahanggal is, az pontosabb képet ad majd.
Nem vagyok rá büszke, de nagyjából 5 másodperc alatt ugrottam ki a nadrágomból és bugyimból. Vissza a vizsgáló ágyra és lássuk az igazságot. Maradjunk egy babában. – szólalt meg kis vártatva az orvos. Sok terhesség indul ikerterhességként, de menet közben az egyik petezsák észrevétlen felszívódik. Megvallom megkönnyebbültem és itt jegyzem meg, hogy minden tiszteletem az ikreket nevelő anyukáké.
Vissza mentünk a vizsgálóba, ahol megkaptam a szükséges papírt arról, hogy Hivatalosan is várandós vagyok, amellyel hétfőn kellett jelentkeznem a védőnőnél. Mikor kiléptem az ajtón, Apa épp telefonnal a fülén ült ott, és míg a doki ellátott néhány hasznos tanáccsal és kinyomtatta a szükséges papírokat, addig ő gyorsan felhívta a fél várost , hogy elújságolja a nagy hírt, látta a kis embriócsomót, akit Ő alkotott.
Manócska és az első vizsgálat
Nosztalgia: Anya leszek…
2011 június 30. | Szerző: Manócska
Apával közös életünk 2005. októberében kezdődött. Nem sokat vesztegettük az időnket, ugyanis szeptember. 13.-án (a 13-as szám meghatározó lett később az életünkben, ami a fontos eseményeket illeti) egy kissé szeles, ugyanakkor napsütéses napon addig csiklandozott, nyúzott, míg el nem szakította az aktuális kedvenc papucsom. Lábbeli híján kénytelen volt haza fuvarozni és megpecsételődött a sorsunk.
Úgy egy év után Apa előhozakodott a gyerekvállalással. Ő persze tudta miről beszél, hisz már végig csinálta egyszer, annyi különbséggel, hogy akkor nem volt előre eltervezve. Én viszont ha mást nem is, de ezt az egy dolgot alaposan megterveztem és ragaszkodtam hozzá, hogy addig nem szeretnék Anya lenni, míg nem érzem magam rá késznek.
Azóta tudom, hogy erre nem lehet felkészülni, de míg valóban Anyává nem váltam, addig hittem az ellenkezőjében és sokat, nagyon sokat olvastam mind a teherbeesésről (peteérés és társai), mind a terhességről, és a majdani gyermeknevelésről.
Kértem még egy évet, mert megvallom akkor még az önző énem volt az erősebb és kifejezetten élveztem az életet vele kettesben, “szabadon”. Azért csak idézőjeles a szabadság, mert szerencsére azzal, hogy gyermekünk lett én nem érzem magam béklyóba zárva, de az mégis egy másfajta szabadság volt.
Gyorsan elszaladt az az egy év és én még mindig nem éreztem magam késznek, de időt már nem határoztam meg, hogy még mennyi az, amire szükségem lenne, mert hát ezt nem lehet előre tudni.
2008. májusában megtört a jég. Babalátogatóban voltunk, immár sokadszor, de akkor ott, kezemben tartva a 3 hetes Annát, éreztem először AZT, hogy én is vágyom az anyaságra.
Az első két próbálkozós hónap nagyon izgalmas és csalódással teli volt. Természetesen már idő előtt tüneteket véltem felfedezni, és versenyszerűen lőttem el a negatív terhességi teszteket.
Októberben elkezdtem egy tanfolyamot. Mindezt 3 műszak mellett, így kicsit át kellett szerveznem a dolgokat, mert délutánonként voltak az órák, tehát a délutános műszakomat el kellett cserélnem, de csak éjszakásra tudtam, úgyhogy 2 hét éjszakás hét után egy hét délelőtt és így tovább egészen februárig….lett volna.
Október 27.-én, éjszakás lettem volna, de be kellett mennem délelőtt a HR-esekhez valami papírt alá írni. Ahogy beléptem az irodába, heves szívdobogás, szédülés, erős émelygés fogott el, kérdés nélkül rogytam le a mögöttem lévő székre és próbáltam kihámozni magam a kabátomból, mert egy pillanat alatt kivert a hideg veríték. Állati rossz volt, biztos voltam benne, hogy pánikrohamom volt.
November első napjaiban egy éjszaka arra ébredtem 2 óra magasságában, hogy ha törik, ha szakad májkrémes kenyeret kell ennem fehér paprikával. Sosem szerettem a nyers paprikát, mégis ültem az éjszaka közepén az étkezőben és májkrémes kenyeret ettem paprikával. Még aznap délután Apa a kedvenc vagdalthús konzervemet ette és mikor megéreztem az illatát – nem látva mi az -, megkérdeztem, hogy milyen büdös halat eszik? Természetesen meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg terhes lehetek.
November 8. szombat, éjszakás voltam előtte és délben ahogy felébredtem iszonyatosan hányingerem volt, de betudtam annak, hogy csak néhány órát aludtam és az már második éjszakás hetem volt, plussz előző este főtt tojásos, füstölt kolbászos pizzát ettem, amit amúgy sem bír az epém.
November. 10. hétfő, elmentem a körzeti orvoshoz és megkértem, hogy írjok ki néhány napra, mert nagyon fáradt vagyok. Gyerek korom óta ismer, szó nélkül megtette, abban maradtunk, hogy 14.-én pénteken megyek a táppénzes papírért.
November. 12 szerda reggel azt álmodtam, hogy hurkát-kolbászt sütöttem és valaki rám szólt, hogy vegyem ki a sütőből, mert már biztos kész. Mikor bele haraptam a kolbászba, véres lé folyt ki belőle, elkezdtem öklendezni és arra ébredtem, hogy majdnem oda hánytam a párnámra.
Délután mesélem a kolleganőmnek, akivel a tanfolyamra együtt jártunk. Erre ő: “Nem vagy te terhes?” Válasz: “Nem hiszem!” Ő: “Mikor kéne megjöjjön?” Én: “November 1-3 között kellett volna, de szerintem már bármikor megjöhet, mert fájdogál a hasam pár napja, de biztos megzavarta ez az össze-vissza műszakban melózás.” Ő: “Szerintem vegyél egy tesztet.”
November. 13. csütörtök. Úgy terveztem reggel elmegyek a gyógyszertárba és veszek egy terhességi tesztet, megcsinálom, negatív lesz, az agyam is felfogja és szépen megjön. Ha meg még is terhes vagyok, akkor másnap úgy megyek vissza a körzeti dokihoz, hogy írjon ki még addig, míg a nőgyógyász nem erősíti meg, hogy valóban az vagyok. Reggel esett az eső, semmi kedvem nem volt megázni, gondoltam majd ha el áll, elmegyek. Mondanom sem kell, egész nap esett. Apa úgy lépett be este az ajtón, hogy láttam rajta és mondta is, hogy hulla fáradt. Na mondom akkor inkább nem nyaggatom vele, hogy menjünk el a Tescóba. Úgy egy óra múlva elém állt azzal, hogy el kell menjen a Tescóba venni valamit, elmegyek vele? NANÁ!
Sétálva a sorok közt egyszer csak kiugrottam és elszaladtam egy terhességi tesztért. Apa: “Úgy érzed!?” Én: “Már nem tudom mit érzek, megcsinálom, nega lesz, megnyugszom és megjön végre.”
Azt itt kell megjegyeznem, hogy a munka+tanfolyam miatt abban maradtunk, hogy akkor most novemberben ha megjön, leállunk februárig a próbálkozással, majd a tanfolyam után, pont elég húzós és stresszes így is.
November. 13 még mindig, este 19 óra magassága. Otthon szépen leraktam a tesztet a nappaliban a fehérneműs szekrényre – ami a wc ajtóval szemben állt -, átöltöztem otthoni játszós ruhába, vettem egy nagy levegőt és egy műanyag pohár valamint a teszt társaságában bevonultam a mellékhelyiségbe. Tisztán emlékszem rá, hogy az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy ‘Vajon mikor fogok én pozitív terhességi tesztet a kezemben tartani?’
Pillanatok alatt megszívta magát a tesztcsík és egy jó erős kontroll vonal, majd egy halványabb, de egyértelmű tesztvonal jelent meg….Elöntött a forróság, kezem-lábam remegni kezdett, feltéptem az ajtót, kirontottam, mint Zrínyi a várból és kiabáltam Apának, hogy jöjjön azonnal. Ő meg: “Mi történt? Leszakadt a plafon?” Máig nem tudjuk, hogy miért pont ezt mondta, jót nevetünk rajta. “Drágám, én még ilyen tesztet nem láttam, de a papír szerint terhes vagy!”-majd körbe puszilgatott!
Gyors megegyeztünk, hogy amíg orvos nem erősíti meg, addig senkinek nem szólunk és egyszerre nyúltunk a telefon után, hogy Én: “Csak anyámnak.” Ő: “Csak apjuknak.”
Másnap reggel már nem voltam lusta gyógyszertárba menni és vettem még további két, különböző márkájú tesztet, melyek szintén pozitívak lettek.
Manócska és a története annak, ahogy megtudta Anya lesz
Röpke életjel
2011 június 28. | Szerző: Manócska
Holnap laza napot tartok és pótlom a tegnapi elmaradásom. Bele merültem a takarításba és a nap végére kinyuffadtam. Rendhagyó bejegyzést tervezek, pár napja sokat nosztalgiázom, megosztom veletek is.
Manócska és a nosztalgikus hangulata
Nosztalgia: Elérkezett a nagy nap…
2011 július 13. | Szerző: Manócska
Hajnalban 1 órakor arra ébredtem, hogy elzsibbadt a jobb oldalam és ahogy fordultam meg, elöntött valami langyos folyadék……..”.jajjj hiszen ez a magzatvíz”.
Felébresztettem Apát, szóltam, hogy mi történt és kértem hozzon egy tiszta bugyit….nem is….inkább egy törölközőt, mert nagyon-nagyon folyt…és egy tiszta hálóinget…..a kék rövid ujjút. És hívja a mentőket.
Még mindig az ágyban fekve felöltöztem, lábaim közt a törölközővel. Mire végeztem, megérkezett a mentő…irány a kórház. Fájásom még egy szál se! És ahogy feküdtem a mentőautóban, elszállt minden korábbi félelmem.
Megérkeztünk, Apa is. Főorvos jön….megvizsgál…”teljesen zárt…úgy dél körül lesz baba..”. Apát haza küldtem, aludjon, majd hívom, ha már kicsit előrébb tartunk.
Feküdtem a szülőágyon. Azon az ágyon, az ajtóval szemben, ajtó fölött nagy fali óra, amin aznap reggel a ctg.-t csinálták. A szülésznő ismét rám rögzítette és mivel fájásom nem volt, hagyott pihenni, de ott volt a közelben. Természetesen egy szemhunyást nem bírtam aludni.
Fél 3-kor jött egy fájás. Rövid volt és gyenge, de végre elkezdődött úgy igazán. És jöttek a fájások lassan, de biztosan, 20 percenként, majd 15 perc, 10 perc és reggel 6 órára 2 percesekre besűrűsödött.
6 óra, műszakváltás, jött a nappalos szülésznő, bemutatkozott. Jött a főorvos, ismét megvizsgált…”1 cm….beöntés, tusolás, séta”. A beöntést elsumákoltam – igazoltan -, mert volt kúpom, aminek a társaságában szépen elvonultam a mellékhelyiségbe. Elvégeztem, amit el kellett, majd letusoltam és vissza sétáltam a szülőszobához. Felhívtam Apát, hogy lassan jöhet, 2 perces fájásokkal sétálok.
7 órakor megérkezett a dokim (nem szóltunk neki, mert nem volt indokolt.), ekkor még civilben volt. Elment átöltözni, majd visszatért és megvizsgált, 3 cm és burkot repesztett, mert valahonnan “fentről szivárgott” a víz, noha én nem szimpla szivárgásnak éltem meg.
Sétálgattam tovább, de mikor jött egy fájás, meg-meg álltam és próbáltam lélegezni, ahogy tanították. Egy ilyen fájásnál, amit én meglehetősen erősnek éreztem álltam az ablak előtt és láttam, hogy 3 fekete kölyök macska játszik a fűben. Nagyon megharagudtam rájuk, amiért olyan jól érezték magukat kint a jó levegőn, miközben én meg ezen a rideg kórházi folyosón sétálok, a kényelmetlen papucsomban, fájdalmak közepette. Nincs igazság! Apa egy darabig sétált velem le és fel, de nem sokkal a macskás eset előtt jobbnak látta, ha leül. Jobban is tette. Fájt a testem és fájt a lelkem is, az előző este történtek miatt….szóval miatta fájtam, de haragudni nem tudtam rá, csak zokogtam magamban, mert nem mertem valóban sírni, mert erősnek kellett lennem. Mellesleg azok a fájások azért még viselhetőek voltak.
9 órakor lefeküdtem, mert éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok és kell még némi erőt tartalékolnom későbbre. Nagyon meleg volt és én már nagyon vártam, hogy dél legyen.
Fél 10-kor ismét megvizsgált a dokim…”5 cm….ha szeretném, kaphatok infúziót, hogy kicsit felpörgessük a dolgokat”. Ide nekem azt az infúziót, de izibe!
– járt még akkor a szám. Megérkezett a szülésznő az oxytocinnal, a dokim nagy nehezen talált egy valamire való vénát a kézfejemen, ahova be tudta kötni és tájékoztatott, hogy ugyanúgy 2 percenként fognak jönni a fájások, de SOKKAL erősebbek. És igaza volt! Azok a fájások már határozottan erősek voltak és 11 órakor közöltem Apával, hogy én ezt nem bírom már tovább. Persze bírni kellett, hisz nem volt más választásom. Tudtam, hogy a mi kórházunkban nincs epidurális érzéstelenítés, és sok más alternatíva sem, de nem is ez volt a szempont, mikor amellett döntöttem.
Nos a fájások egymásba értek, nem éreztem, hogy lenne köztük akár 10 másodperc szünet is, és hát a nyár derekán meglehetősen melegem is volt. És úgy 20 perccel később jött egy fura érzés….”menten ide tojok”….amit közöltem is Apával, ő pedig közvetített a doki felé…..
…….az orvosom egy nagyon nyugodt, halk szavú, igazán türelmes és megfontolt ötvenes férfi ember. A hangját abban a percben sem hallottam, csak láttam, hogy mozog a szája a bajsza alatt és jöttek a fehér köpenyes emberkék és ott toporogtak az ágy körül, de Apának senki nem mondta, hogy menjen el, ebből a gyors és éles eszemmel kilogikáztam, hogy nem azért lettek ennyien, mert baj van, hanem ez nyílván szükségszerű. No nem nagyon érdekelt, mert valamiféle ködfátyol mögül láttam mindent és a hangok is olyan távoliak voltak. Állt a szülésznő az ágy mellett, miközben a lábaim jóóóó magasra felpakolták és valami olyasmiről beszélt, hogy a nehezén túl vagyok, most jön a könnyebb része a dolognak. Nemigen értettem, mert a gyermek még mindig a hasamban volt és hát annyit azért tudtam, hogy most jön az a rész, amikor ténylegesen kell tennem azért, hogy megszülethessen a lánykánk, de eszmefuttatásra ott idő nem volt már….
Volt egy pillanat, amikor kizökkentem a kis homályos világomból, mert muszáj volt, koncentrálnom kellett, mert még néhány tolófájást “el kellett lélegeznem”. Ez volt így utólag a legviccesebb rész. Kismamatornán nagyon sokat gyakoroltuk, hogy kell jól csinálni. Papírlap a szánk előtt és nem szabad megmozdulnia, úgy jó. No ehhez képest én úgy lihegtem, mint egy kutya, szerintem még a haja is lobogott a dokimnak, ahogy fölém hajolva próbált ebben a dimenzióban tartani.
És eljött az a pillanat, mikor végre lehetett NYOMNI! Nagy levegő ééééés tesék! Apa tartotta a fejem, a doki hasam masszírozta, a szülésznő a lábaim közt ténykedett valamit, én meg teljes erővel nyomtam…………csakhogy az történt, hogy megfeledkeztem arról, amit olyan jól az eszembe véstem……vagyis azt hittem…….mégpedig, hogy egy tolófájás az három nyomás, nem egy!!! Úgyhogy nagy meglepetés ért, mikor felszólított a doki, hogy akkor levegő kifúj, a következő beszív és NYOMNI! Így ment ez már egy ideje, számomra egy örökkévalóságnak tűnt, hogy csak nyomok és nyomok, de semmi nem történik. Mi lesz már? Nem jól csinálom? De akkor szóljanak, adjanak instrukciókat vagy valami, vagy bármi, csak történjen más is már mint, hogy nyomok és nyomok. Mire kétségbe estem volna éreztem, hogy leöntöttek valami folyadékkal, ami nagyon csípett, de nagyon jól esett, mert elzsibbadtam tőle. Fél szemmel láttam, hogy a dokim nyúl a fecskendőért és tudtam, ez nem lehet más, mint a lidokain, ami azt jelenti, hogy a gátmetszés következik, amiből pedig az következik, hogy mindjárt kint a feje. A szuriból semmit nem éreztem, mint ahogy a vágásból sem és egyszer csak azt hallom, hogy “nagy fekete haja van”, NYOMJAK és “kint a feje”……….majd szinte kicsusszant a kis teste is.
Az időérzékem teljesen elveszítettem, így egészen meglepett, mikor felsírt, majd mikor már elvágta Apa a köldökzsinórt, a hasamra tette a szülésznő úgy véresen, mázosan. Csak a kis fekete haját láttam, mert lógatta a kis fejét és mire felfogtam, hogy mi történt, már vitték is el. Apa pedig ment vele, én meg jobb híján maradtam, hogy összevarrjanak.
Néhány perc múlva jött vissza a csecsemős: “Gratulálok! Gyönyörű egészséges kislány. 3500 g, 48.5 cm, 9/10-es apgar.”
Manócska és Amanda nagy napja
Oldal ajánlása emailben
X